A megoldás orientált szemléletben bíztatok mindenkit, hogy fogalmazzon meg egy olyan jövőt magának, amelyben jól tudja érezni

Egyszer csak elérkezünk a megvalósításhoz, ekkor a gyorsabb haladás érdekében hasznos lehet néhány ember segítségét kérni. Sokaknak  kéréssel fordulni másokhoz megterhelő, aminek számtalan dolog állhat a hátterében. Olyanokat szoktak mondani:

Összegyűjtenek annyi mindent, míg úgy járnak, mint a Nyuszika, aki elindul kölcsönkérni a Medve fűnyíróját, és közben azt sorjázza magában, hogy a Medve biztos irigy, meg hogy mindenkit csak kihasznál, meg szokott barátságtalan is lenni, sokat morog, meg káromkodik. Mikor megérkezik: „-Medve cseszd meg a fűnyíródat!” szavak kíséretében kezdi a társalgást…

Az emberi természet alapvetően mond ellent ezeknek a félelmeknek. Nagy többségünk szeret, akár ismeretlenül is, szívességet tenni, megélni azt, hogy hozzám fordulnak, hogy fontosok vagyok…

Az Internet tele van olyan történetekkel, leírásokkal, ahol a kérés kifejezetten pozitív vonásait domborítják. Kezdve a Hegyi beszéddel: „…Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” Mt 7:7; a Zen történetek sokaságán át a menedzser „bibliákig”. Könyvek jelennek meg a kérés művészetéről. Nem is szólva a candy camera műfajáig, ahol a nevetés egyik forrása az, hogy majdnem mindenki hajlandó a legértelmetlenebb kéréseket teljesíteni.

Ha úgy gondolom, én segítőkész vagyok, akkor a környezetemben lévő embereket is tarthatom annak.

Egy negyven éves történet jutott eszembe:

Barátommal, az akkor szintén 16 éves, hosszú hajú rockerrel, már több órája stoppoltunk a Balaton parton. Estére mindenképp a fővárosba kellett érnünk (megbeszélt, élet-halál fontos randevúink voltak). Közelget az utolsó vonat indulása, a leintett autók csak nem lassítottak, nekünk egy fillérünk nem maradt.

Akkor mondta az ismeretlen azt a mondatot, amire ötven év alatt sokszor gondoltam: „Majd adódik neked az életedben olyan alkalom, amikor valaki másnak ezt visszaadhatod”.

Szerencsésnek érzem magam, eddig ötször volt lehetőségem szinte szó szerint megismételnem ezt a mondatot.

A tények makacs dolgok -tartják-, holott a legtöbb kapcsolatban vitázni a múltban történt dolgokon szoktunk. Néha zavaró módon előkerül egy tárgyi „bizonyíték”. Ekkor már nem a tényen (Ki mondta? Mit mondott? Mi történt? stb.), hanem azon folytatódik a vita, ki mit gondolt és milyen szándékkal tette ezt. Itt aztán minden logika félresiklik… Hogyan lehet bizonyítani egy múltbéli szándékot:

Ezt a történetet egy barátom mesélte még az egyetemi éveim alatt:

Két, szomszédos tanyán élő családról szól, akik, igen jóban voltak. Segítették egymást, használták a másik eszközeit, gyakran voltak közös programjaik…

Egy nap a két férfi találkozik a falu kocsmájában:

Addig, addig, összeverekedtek… Több, mint egy évig nem álltak szóba egymással. A gyerekeiknek is meg volt tiltva, hogy játszanak egymással.

Jó egy évre rá a két férfi összefutott a kocsmában. Az egyik odamegy a másikhoz:

Sört sör követett. Nevetve mesélték a törzsközönségnek, hogy miket követtek el egymás ellen az elmúlt évben.

Addig, addig, összeverekedtek… Talán máig tart.

Egy vitatkozó párt figyelve megítélhetjük a tagokat aszerint, hogy melyik véleménye marad állva.

De kit tartasz erősebb személyiségnek? Aki kitart a véleménye mellett, vagy azt, aki hajlandó a partnere álláspontjával foglalkozni a magáé mellett?